Varga Rudolf: SZEMED LÉZERÉVEL

Konyhád ajtaját
berúgja a szél, katyusák
süvítnek, aknagránát
robbanása rántja le az eget.
Alvég-felvég határán a front.
Veron, ez, ez, mindez,
mindez neked semmi.
Csak, csak olyan izé
a halál, izé, akár,
akár a madárijesztő, olyan izé,
izé, akár a. Lerázod.
Lerázod magadról,
mint kutya a döglött
bolhát. Húsz
falubeli asszonnyal, leánnyal
süket vakondokként
ástok,
fagyos földbe perecsi
erdőnél embermély lövészárkot
ástok.
Ásol reszkető asszonyokkal
meg rongyruhába öltözött
hajadon édesanyámmal, kezetek
kecegányfiak falják, arcotok
feketére kormozva, fejkendőitek
fölött toporog egy pár
havas muszkacsizma,
szipákoló szöszi suttyó
cigi híján vörös
orrát szíjja, majdani
édesanyámat stírolja.
Bárisnya! muzs?
muzs lenni? kérdi.
Te meg, Veronkám,
szemed gyémántjával
fagyos levegő üvegére szavakat
karmolsz.
Van! van, olvassa fennhangon lányod.
Még.
Még sosem látott édesapám
hírből sem hallott
vezeték s keresztnevét suttogja.
Kurva magyarszki!
köp jéggolyót
a szipákoló dobtáras usanka.
Davaj! davaj! pasli domoj
kurva magyarszki!
takarodni!
takarodni haza!