Paál Marcell Hesperus: Társasút

.
Tél van. Hótalan, puszta tél.
A kockaházak bambaságára
fátylat terít a könnyű fény.
Borzas fák ölelnek műutat, teret,
a bokrokat kisemmizi egy fürge szél.
.
Ma kellemes a délután. Az égből
nem lógnak felhőoszlopok,
a parkok sem vetkőznek tovább.
Persze minden szelídebb,
ha belülről nézem, az ablakon át,
.
ahogyan a táj magához térni rest.
Ráérősen nyújtóztatja szét zsibbadt
tagjait a korán kelő, kótyagos tavasz,
s azt kérdi tőlem egyre: "Meddig,
mondd, meddig maradsz?"
.
Ám meddig kószáljak netovább,
és hol maradjak meg valaki másnak?
Ahol betontestek állnak ellent minden
napsugárnak? Vagy ahol tárgy lehetsz
csupán, ha nem vagy engedelmes,
.
és küszködésed sohasem elég,
a mohósághoz szoktatott rendszernek?
.
... most utazom, leginkább jólnevelt
buszokon, távoli repterek vonzerejétől
babonázva. Beszállókártyámon pecsét
van... vízum egy zegzugos mennyországba,
.
és szerelmem lesz jópár gondtalan
harangszó. A vállamon a szabad Isten
ül. Derűs, súlytalan és tévelyeg...
A végtelenen túl is maradandó.