Fövényi Sándor: Csend
csend van, ilyen a temetőben sem szokott,
mert néhol szipognak,
itt-ott gesztenyék potyognak,
bevallom kicsit féltem,
nem bíztam a feltámadó szélben,
hogy megtekeri köröttem a fákat,
csend, idebent, és nagyon fáztam,
épp lebukni készült a Nap,
ez volt az a pillanat,
mikor rájöttem mi a magány,
hogy csak gyűlik a dér az ember haján,
telnek-múlnak az évek,
az ügyetlen imák semmit sem érnek,
nincs öröm, se aki szánna,
ilyen az ha valaki élni gyáva,
de mi ez az örökös szomorúság,
ez a folyton valami bánt,
ez a furcsa érzés amire nincs magyarázat,
lehet a szememből hiányzik a kellő alázat,
vagy túl sok még a gőg a balon,
ha így van inkább megtagadom,
nem tudom a hogyan továbbot,
csináljak magamból vásári bábot,
melyet madzagon rángatnak erre-arra,
nem, fölöttem senkinek nem lesz hatalma,
talán Istennek, azt is alig tűröm,
reggeltől reggelig égek tisztító tűzön,
de kit érdekel mindez, vagyok aki vagyok,
ember, ki a csendből néhány oldalt felolvasott.