Mécs László: Fanatikusok

Mint ismeretlen Mars-lakók, úgy mennek át a Földtekén,
magánosok, idegenek. Mérföldes csizma lábukon,
az útjuk mindig sietős. Holdfényes parkok: szerelem,
muskátlis házacskák: család, csak ránéznek s mennek tovább.

Az éhségük határtalan: megszállottság a kenyerük,
víz, bor nem oltja szomjukat: italuk égi vitriol.
a párnájukban toll helyett égő parázs van és szögek.
Szemük máglyás tébolyt lobog, mellükben dinamit dobog.

Az arcuk mindég ugyanaz. Csak egyszer Mózes a nevük,
máskor meg Buddha, Mohamed, máskor Szent Pál vagy Szent Ferenc,
Ignác, Kolumbus vagy Marat. Lehet más színű zászlajuk:
szemükben egy téboly lobog, mellükben dinamit dobog.

Apjuk szívén, anyjuk szívén átgázolnak, ha úgy muszáj.
Felrúgják a bálványokat, ha színaranyból vannak is.
Csóvájuk gyújtogat: hazug csend-várat, frázis-palotát.
Az éj penészes sátorán hajnallá gyújtják az eget.

A Földnek térkép-arca van: lábuk nyomán megváltozik.
Átgázolatlan tengeren utat vág varázs-vesszejük.
Új erdők zúgnak, eszme-fák, amerre útjuk kanyarog.
Őserdők és ősmocsarak helyén új népek szántanak.

Meghalnak máglyán, vagy bitón, ágyban vagy tüzes szkeren,
de eszme-vérük szétfolyik és milliókban csörgedez.
A vén világ csikorgva megy: rakéta-léghajó az űrben,
ők, ők a robbanó anyag: előbbre lökik századokkal…