Pethes Mária: karanténba zárt sóhajok
először megszabadult ruháitól
illatos fehérneműjétől aztán
levetette bőrét majd ragyogó húsát
míg végül csupán a lelke maradt
*
húsz éve lakik ott
ahol a postás sem jár
mégis akárhányszor
kinyitom szekrénye ajtaját
parfümjének illata árad belőle
*
százszor kimostam pulóverét
(ernyedten lógó ujjai nem tudták
megtartani testének karcsú vonalát)
amikor felveszem átölel a szeretet
olyankor azt hiszem én Ő vagyok
*
Anyám kő volt
lénye szelíd ima
hallgatott fájdalmáról
hogy minket megkíméljen
apám olló volt
minden köteléket elvágott
végül kettétörött
fogalmam sincs hova lett
*
már tudom
akit halhatatlannak hittem
halandó
már tudom
amit Anyám rám hagyott
halhatatlan
*
kóborol a csend
lépted nyomát szimatolja
az éjszaka fekete madár
szárnyát tépdesi a hajnal
fényét ráteríti az utcára
egy hírlapot tapaszt ablakomra a szél
átkozott hideg van nélküled
térj vissza hozzám Édes
nézd éppen csak pislákol
bennem a remény
*
kövek nedvesednek a fényben
hullámok dörzspapírja csiszolja
a Tópartot egyedül vagyok
a félelmetesen kék ég alatt
*
szelíden megérint egy angyal
elold a távolság szédületétől
hogy meghalljam a rügyek dobpergését
ami bevezeti a nagy mutatványt
lássam a világhírű varázslást a kikiáltót
csak tessék tessék kezdődik a teremtés
valahol jó és rossz között létezik az a kert
aminek porondján fölvonulnak aranyesők
jácintok tulipánok kankalinok meghatódom
amikor a barackfa büszkén mutogatja
megtermékenyített rózsaszín virágait