Arany Tóth Katalin: Láz-adó

A tétlenség
páncélruhájában
feszengve nézem,
ahogy láncait fűzi
a félkegyelmű pokol.
Milliók homlokán
verejték mélyít árkot,
a szívek helyén
eltaposott vágyak
motorja zakatol.

Sorsot húznak
az indulatok,
s a céltalan tervek.
Számolom
a nyomorban
fáradtan megülő,
fegyelmezett csendet,
kényszerláncon tűrve,
ahogy jól öltözött,
betanított szónokok,
meggyötört sorsokat
félelemmé vernek.

Ma még ököllel
döngeti a vágy
az égig nőtt falakat,
de holnapra meglehet,
hogy lila ajkak mögé zárt,
éhes gondolat marad
minden, mit megtarthat
a szabad akarat.

Számok és szavak
sakkozzák a mintát,
furfanggal rajzolva
a csalétek-jólét
vörös grafikonját.
Lázas lelkek adóznak
a hamisított jónak:
áldás ígéretében,
az engedelmesek
földig hajolnak.

Fényesen ragyogó,
büszke jelenbe olvadnak
a múltból mentett stigmák,
könyörtelenül égetve
a jövő könyvébe
a hatalmasság titkát.

S bár e bejáratott út
jól ismert sikátorok
sötétjébe halad,
mégis vigasztal a tudat,
hogy minden tiszta hang
összevart torokkal is
örökzengő dal marad.

E hittel betöltve tartom
a törvénnyé magasló,
morális űrt,
s míg paragrafusok írják
a lélekre csontosodott bűnt,
én morajló viták közt,
összezárt ajakkal
éneklem magamban
a "Hazádnak rendületlenül"-t.

Élet és halál közt
kifeszített kötélen,
fákká magasodva
lépkednek a lombok.
Ma még utoljára,
minden elkövetett bűnért
egy végső imát mondok.