Ásgúthy Erzsébet: Városom

Hogy fessek néked képet róla?…
Öreg város, boltíves, büszke.
Emlék emlékre tornyosul itt,
Mint ősi tűznek hamvadt üszke.

Itt egy szobor a domb tövében,
S a sánc, a fal, mely várost védett.
Ez a Tábor… Ezek a „brankák”,
Itt álltak strázsát a vitézek.

Emitt a tér, mint véres emlék,
Igazságért sikolt az égre,
Rossz csillagú magyar időkben
Ártatlanoknak hullt ott vére.

Ez itt – egy percre lassítsd lépted! –
A nagy Rákóczi régi háza,
Itt őrizték a zord pribékek.
Amott áll még a vén kaszárnya…

A kapualjban rejtekajtó…
Vajon ki járt ott titkos éjen?
Uszályos dámák selyme surrant?
Vagy vérpad volt a pincemélyen?

És itt a régi alma mater,
Kossuth lelkének melegágya,
Itt a klastrom s a „promenádé”,
Legendás szerelmek tanyája…

És igen!… én is itt vagyok… Hajh!
Innen szakadtam, ide térek.
Megverten, győztesen, vagy bárhogy,
De szent hűséggel, amíg élek.