Szombati Szabó István: Zergevadász

Csoda-zergéket űztem harmincnyolc hegyen által.
Harmincnyolc napot-ivó csúcs hallotta hörgő lihegésem.
Harmincnyolc úttalan erdőn keresztül sírt fel
Vadászó vágyam alatt elmúlt nyarak avarja;
De csoda-zergéim mind-mind eliramodtak előlem,
Szívem teli tegzéből
Hasztalan nyilaztam arany vágy-nyilakat gyors iramukra:
Eltűntek sóvár tekintetem elől
Sohanemlátott új erdők titkos rengetegében.

Ó, hány csoda-zergém futott el iszonyodva
Vágyaim boldog, aranyos nyila elől
S szökött fel titok-hegyek holdfényes csúcsaira
És menekült fekete halálszakadékok mélye felé.

S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé.
Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.
Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.
Csoda-zergéim már szememből kirepültek
S nem várok fent az romon hajnali pírra lesve,
Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…
Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,
Kiből hegyekre fel új út már nem sugárzik,
Már oltott mécsem fénye sem lobban új lobokra
S már alkony barnája cirógat álmodóra.

Csoda-zergéim eltűntek, szanaszét eliramlottak,
Vágyaim arany nyila nem találta el őket.
Vadászok kandi szeme többé nem látja őket.
Szívem arany tegze üres lett,
Nyilaim elrepültek álmoknál sebesebben,
S nem tudom: találtak-e célba valahol titokzatok rengetegében;
Nyakamban csüggedten csüng a néma vadászkürt
S ajkamtól olyan távol, mint tőlem a szerencse:
Vidám, friss hallalira már megfújni se tudnám.
Üres vadásztarisznyám veri csak lépteimen
A balszerencse fáradt, hal, szomorú ütemét.

Szegény, szegény, szomorú, fáradt vadász vagyok én
S harmincnyolc zergeváró, zsákmánytalan les után
Most esti bánat-kuvik huhog barnán felettem:
    Kuvik!
    Harmincnyolc hegytetődön már tábort vert az este.
    Kuvik!
    Harmincnyolc váradon a hidak felvonottan.
    Kuvik!
    Harmincnyolc bástyád ormán elfonnyadott a zászló.
    Kuvik!
    Harmincnyolc ablakod mögött a fények már kihunytak.
    Kuvik!
    Vágyadnak valamennyi tornyában alkonyatra
    Kondulnak a harangok a hívogató völgyben.
    Kuvik-kuvik-kuvik.

Üres a vágy-tegez s üres a vadásztarsoly,
És csoda-zergék nélkül immár üres az erdő,
S ez út a völgy felé mily terhetlen, s de bús
A bús vadásznak, kinek friss-szimatú ebe is,
A tarka-fürge vizsla valahol elveszett a csoda-zergék rengetegében.