Szabédi László: A szűz

Kerti padon mellettem ült a szűz,
számon, pillangóként, mosoly pihent,
huszonegy éves voltam, és a száz
kezéhez nyúltam, amely ott pihent
pillangóként, nyugtalanul, a szűz
ölében, ki a kerti padon ült.

Kezéhez nyúltam, másfelé tekintve,
vak kézzel nyúltam kis kezéhez, így
lázadó szemem megbékítve szinte,
hogy a kezemre ne legyen irigy,
e vak kezemre, mely utat veszítve
lám, meg-megáll. Ne állj meg, kéz, eridj!

S egybekulcsoltuk ikerkezeinket.
Ó, reszkető, vak s vad ikerkezek,
mik eggyékapcsoljátok testeinket,
mint egy fogaskerekű szerkezet,
ne vigyetek a kísértetbe minket,
ó, reszkető, vak s vad ikerkezek!

Kezéhez nyúltam; jéghideg szél indult,
a nap sötét lett, elhervadt a kert,
a számról egy pillangó útnak indult
s mégis maradt, csak a két szárnya vert
vadul, hiába; szép hímpora mind hullt
s nyálamba rossz, keserű ízt kevert.

És láttam őt. Mint egy iszonyú kéjlány
jelent meg, mint egy ledér nő, akit
otromba férfi ölel kanapéján,
buja kezekkel magához szorít,
a vad küzdelmet vállán kezdi, némán…
láttam kedvesem buja csókjait!

Vállán indul a kéz s remegő ujja
kúszik a ruhák labirintusán
utat keresve és újra meg újra
kedvre kap a hosszúra nyúlt tusán
s nem nyugszik, míg a védett mellig bújva
nem pihen annak vérbő, friss húsán.

Térdén láttam az otromba kezet
matatni, de a térdet cserbenhagyja,
hogy új tért nyerjen a térdek felett,
melyek most meglazultak pillanatra,
s feljebb küldték a kedves követet,
hogy elvigye a buja hírt…

Kerti padon mellettem ült a szűz,
kezéhez nyúltam, másfelé tekintve,
s egybekulcsoltuk ikerkezeinket,
kezéhez nyúltam, jéghideg szél indult,
a nap sötét lett, elhervadt a kert,
s a számról egy pillangó útnak indult.