Szirmai Károly: A mesemondó

/részlet/

A Napsugártarisznyás Ember reggelenként továbbra is a régi, lázas vágyakozással sietett a város szívébe.
De már alig ismerte valaki s alig hallgatta meg. Csak a szánalom obulusai hullottak elvétve tarisznyájába.
Csodálkozva szemlélte többször a világ változását. De továbbra is kitartott régi maga mellett, néha valósággal erőszakolván meséit. Ám az idő szintén hű volt magához, ezúttal sem volt hálás. S így megtörtént, hogy egyik régi hallgatója kíméletlen gorombasággal lökte el maga mellől.
- Menj arrébb, te büdös csavargó!
S ő ment. Megtaposott lelkét maga után húzta.
De oldala hirtelen megkönnyebbült. A tarisznya üresen lógott rajta.
Egyszerre fájni, nagyon fájni kezdett a szíve s eszébe jutott egy mese, mellyel álmiban annyiszor találkozott, De amelyre nappal sohasem tudott visszaemlékezni: az Örömről, aki a szemében gyémántkönnyet hordott.
S ettől fogva nem tolakodott. Ám reménykedése nem fáradt el. Még mindig azt hitte, hogy egyik nap újra körülsereglik az emberek, s ő ismét két kézzel szórhatja közéjük lelke napsugarainak aranykévéit.
S közben alig vette észre, hogy nemcsak ő maga, hanem gyermekei is éheznek már.