Szokolay Zoltán: Fekete doboz

Olyan hatalmas a gép,
hogy minden embernek, aki a Földön él,
kötelező lesz a jegyváltás, ennek a nagyon kedvező
üdülési ajánlatnak az elfogadása.
Kivéve egy bizonyos közösség tagjait,
akiknek maradniuk kell. Ők nem utazhatnak.
Ők hozták miértünk az áldozatot.
Hasonlítanak egymásra, de önmaguk
kiválasztása során nem törekedtek arra,
hogy minden hozzájuk hasonlót
azzal büntessenek, hogy fölmentik az utazástól.

Olyan hatalmas ez a luxusgép, a legmodernebb
biztonsági berendezésekkel ellátva száll fel velünk,
s a peronról mosolyogva integetnek az ittmaradók.
Érdekes, mondom a mellettem ülőnek,
egyik sem sajnálja, hogy nem jöhet velünk.

Olyan zsongító zenét játszik a gép,
elálmosodom, s félig hunyt szememben hirtelen
végigfutnak életem legboldogabb pillanatai,
szinte érzem édesanyám süteményének illatát,
hallom a hangját: gyere, kisfiam, gyere,
amikor az életét az ügynek szentelő pilóta
növeli a sebességet és megcélozza a sziklát.

Erős örvény húz, forogva hullok, egyre
gyorsabban, egyre mélyebbre, kifelé
a nekem szánt féreglyukon, de nem félek,
érzem, ahogy hajdani szeretteim sorra mind
megölelnek, őket is kiselejtezték, együtt vagyunk,
sajnálom a Földön maradt kiváltságos kisebbséget,
a reptéri peronról még mindig integetőket,
ők ezt soha nem érezhetik.