Szentjánosi Csaba: Egy hete, esküvő.

Ma, temetés.

Közben, társadalmi-családi cirkuszok,
ahol zsonglőrködnek az érvek,
oroszlánként üvöltenek az ösztönök.
Félreértés, vagy inkább az értelem félrelépése.
Kánikula.
A kukán: szemétgúla.
Egy hete esküvő, még mindig fogom
az idő uszályát.
Kés-villa gladiátor fegyvereimmel,
győztem a tányér-arénájában.
Két szerelmes ember, 10 cipőfűző-ujjára
kötött csomót.
Ma, temetés. De nem a föld nyílik meg,
hanem az ég. Presbiterünk, Kálmán bátyánk…
olyan messze van-bennünk a kvantum létünkön túl,
olyan közelmessze, hogy ennél közelebb
már nem lehet.
Feketében mindenki….de ez csak a fény árnyéka.
Esküvő. Temetés. Fiatalság. Időskor.
Születés. Meghalás. Mondják, az élet rendje.
De ez ennél több, mert életünk során,
ezerszer megszülethetünk és százszor meghalhatunk,
életünk: több, mint élet, mert bemérhetetlenek vagyunk.
Visszatérünk dolgainkhoz, mint a gólya fészkére,
mint a fára újabb gyümölcsei. És ma, és egy hete –
megint halhatatlanok lettünk, mert az élet törvényei:
halhatatlanokká tesznek minket, hiszen ahogy
a transzgenerációban hordjuk őseink viselkedésmintáit,
lelki világát, úgy hordjuk arcunkon a föld mosolyát,
szemünkben: az ég tekintetét.
Esküvőre, születésre, szerelemre, temetésre….
csak kapaszkodóink vannak, mint a hegymászóknak,
hogy följuthassunk, saját emberi csúcsainkra-
ahonnan lenézve megláthatjuk,
hogy hol is, hogy is élünk….