Bözödi György: Bűnbeesés

Sokáig csak édesen csókolóztak ketten,
nézték az ablakon keresztül a holdat s a sok
csillagot ott fent.
Házuk előtt vén körtefa nőtt ki a földből,
vén, száraz és sok mindent tapasztalt nagy fa,
hórihorgas ágbogai között lopva
bujkált már a gonosz, mint fekte csúnya macska,
bujkált már, s a szemük egymás
szemében kereste a helyét, s a szívükben
ugrált valami, nem lelve sehol a nyugtát.
Két fiatal, s a szívük
nem lelte sehol a nyugtát.
Szél fújt. Bent kialudt, kialudt a kanóc,
kialudt a lámpa, s a házba
benne rekedt a sötét.
Csend volt. Csend. A kapu retesze mozdult
csak későn. Egyedül maradt le, egyedül a fehér ház,
egyedül csak a ház, benne maradt egyedül a lány, és sírt.
Sírt, s ezalatt a legény tántorogva tovalépdelt.
Hajnal volt. Az úton kétfelől víg cimborák várták
konokul mosolyogva,
rosszra kész vaderős ifjú legények,
kétfelől támogatva kísérték, kérdezték, suttogtak és
hangosan nagyokat kacagtak vissza a házra.