Negyedi Szabó Margit: A vándor

Bujdosik a vándor messze idegenben,
Minden amit csak lát, olyan ismeretlen,
Más a föld alatta, más az ég felette,
Hazája távolban elmaradt mögötte.
Lelkének mélyéből bánatfelhő támad,
Hiába néz vissza, azon át nem láthat,
Alig töri azt át falujának tornya,
Mintha csak feltörő szíve-vágya volna.
Így bujdosom én is az élet pusztáján,
Szívemben bánattal, elhagyatva, árván.
Fölnyúlik az égig bánatomnak tornya,
Mintha életemnek szoborképe volna.
A vándor lelkében emlékek ébrednek,
Amint tovább megy a messze idegennek,
Édes hangon vonják az emlékek vissza,
Eltörött életre, virágos tavaszra…

1978