Ölvedi László: Ajánlás

Az élet zord határain bolyongva
elérek hozzád végül egy napon.
Csokorba szedtem könnyet, vágyat, álmot,
neked kötöttem, íme átadom.

Nem tévelyegtem, égi fény vezérelt,
komoly szemednek égő csillaga.
Utamra bíbor hajnalt ez sugároz,
ha meggyötört a gyászos éjszaka.

Gyilkos hazugság mély örvénye zúgott,
elnyelt múltat, jelent és holnapot.
A szennyes árból elhoztam ma mégis
a halhatatlan férfibánatot.

Utolsó kincsem ez: lásd átragyogják
ostorütötte, fölszakadt sebek.
Az élet harsog lázadozva benne.
Ajándékul ma ezt adom neked.

Nem vert arany, gyémánt, sem gyöngyös ékszer,
mit esdekelve nyújthat bárki más.
Őszinte szó, fájdalmas büszkeség ez:
dacos, vívódó, néma vallomás.

Ködormok, hívó, tarka délibábok
nem csalnak immár messze tétován.
Mosolyt, békét találok mindörökre
a szenvedés, az élet szent jogán.