Nagy Hováth Ilona: ...

Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.
Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.
Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.
Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.