Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965