Jóna Dávid: Józsefvárosi anzix

A bérház sebes hátán
salétromos prézli a vakolat,
penészes hónaljában lift húzódzkodik,
karcos szürkehályog lepi az ablakokat…
Ez az a város, aki fölé az istenek guggoltak,
szégyen csurog a ház tégla-vádliján,
lógnak az elhalt villanyvezetékek;
aszfalt-dzsungelben bakelit-lián…
A körfolyosók viseltes szoknyáján,
átfúj a decemberi szél,
nincs itt semmi olyan,
amit megérdemelhetnél…
A vétlenség közönyével
egy létra dől a falnak,
mementója a be nem végzetteknek,
és a megjavíthatatlannak.
Nem történik itt semmi,
nincs benne kiszemelt pillanat,
nyirkos tapintása a halálnak:
„vajon ma ki fekszik hanyatt?”
Ha az egyik ajtó nyitva,
mint üres pisztolytáska,
Talán valaki jön, aki megvált,
és így végleg kiszabadul,
Nincs elégtétel, se bizalom, se hit,
de már örökös készenlét sincs, csak megadás,
és kannás oldószerekben adagolt
lassú belső rothadás…
Az arccsontra száradt tekintet
katatón kering,
épp a postát viszi be,
napi gúny: szórólap, színes marketing.
Hisz a lépcsők dermedt golgotáin
naponta vonszolja ide, mit a környék kukáiban talált,
majd riadt egérként bújik vackába vele,
s bedeszkázott ablak mögött várja a halált.
Visszáján az élet,
ahol nincs már szó, nincs már csend,
csak egy univerzumi vakfolt,
ami ma felfröccsent.