Bíró Rudolf: Mamának...

Holt-ág

A Tisza partján sétálok.
Kócos hínárt fésül a szél.
A holt-ágban nincsenek sétányok.
A part is borostás arcél.

Talpam mélyen sulyom szúrja.
Göcsörtben megbotlik a gondolat.
Szemem szánt, szinte feltúrja
Az elszórt nézőpontokat.

Csobban a Tisza, kacsák rebbennek,
Elhajított kiáltás visszhangzik.
Csontritkult ágak reccsennek,
Minden közel van, minden tolakszik.

Bánatos a szomorúfűz,
Leülök mellé, mint aki sajnálja.
Leomló hajába kis lepkéket tűz
A szél. A helyét mégsem találja.

Bár mehetne. De én sem tudok.
Valami ideköt. Csomóz, majd kiold.
A hat éves gyerek bennem puffog,
Ez az emlék tiszta, de nem csiszolt.

Karként nyúlik a vízbe a móló,
Visszahúzná a túlpartot.
Békalencsés a víz, fekete a póló,
Ilyenkor már nem esznek fagylaltot.

Üres a Holt-ág. Túlságosan csendes.
Pedig harkály kopog, s béka brekeg.
Miért most vagyok ilyen figyelmes?
Mikor már nem tudom elmondani neked?

Csak a csendélet festi önmagát.
Egy darab szén vagyok. Koszolok.
Mégis nézem Isten üvegablakát,
Ráfestette e derűs mosolyod