Stelczer Endre: Judit

A szőkeséged nem volt az enyém.
A sima selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.

Reménynek hívtam. Nem tudom, miért.
(Talán mert egyszer hűvös hajnalon
elsimította ráncolt homlokom,
s a lángolása fel az égig ért,

és nyúltam érte, és a két kezem
mint koldusé, ki semmit sem kapott,
szégyenkezőn visszakanyarodott,
és itt maradtam újra üresen?)