Mécs László: Egyszerű példa a varjakról

Az őszi égen varjak vonultak, ki tudja, merre?
Ki tudja honnan? Csak mentek együtt egy-szívütemre,
ezren, tízezren, tompán dalolva a varjú-himnuszt.
Fekete szárnyuk felém suhogta a hősi nimbuszt.

Irigyen álltam, micsoda ösztön! egyszerre ennyi
tudja a Nagy Célt és jóban-rosszban együtt tud menni,
ki tudja meddig? Lehet: az összest felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Így lelkesedtem, az őszi kertben magamban állván.
S ekkor megláttam a varjú-Júdást diófám ágán.
Elbújt a lomb közt s diót vert széjjel fekete csőre,
néha felnézett a sok ezernyi fent-repülőre.
Husángot fogtam s úgy vágtam hozzá, hess varjú, hess, hess,
hizlaló koncért ne hagyd a Nagy Célt, de együtt repdess
a Lendülettel, együtt a fajtát felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Ó magyar varjak, kikben a Nagy Cél vad vére tombol,
kik együtt szállunk valami őszi nagy fájdalomból!
Lent élvezet-fák, kenyérfák állnak, csábít az erdő:
másnak tündér-park, magyar varjaknak halálos fertő,
mégis szökdösnek és egyre többen tőlünk a varjak,
nekünk halálos tilalomfákon már fészket raknak,
feladva mindent. De mink csak szállunk, lehet: a Télbe,
hol mind lehullunk, lehet: Tavaszba, teljesedésbe!