Márai Sándor: L. verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert egyszer
Oda kell adni mindent, ez éppen a nehéz és fájó
Titka a dolgoknak, ez az odaadás, ami csak egyszer
Történik meg. És ez nem a csók,
Nem a pénz, nem a csönd, nem a lámpa este
És a zübörgő vonatok sem ez, sem a tájak, ahová vittelek
Magammal egyre messzebb és két nagy gyermekszemeddel
Úgy néztél már vissza az életedre – ezerkilométeren át –
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytad elmúlni őket s mentünk az étkezőbe vagy hotelbe –
Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges
Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk
Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett,
Néha nem volt pénzünk. Így adtunk mindent oda, de soha
Nem beszéltünk irodalomról, ugye szívem? Mert volt még valami
Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult
Szüzesség volt ez közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk
A szavak közé, mert féltünk a szavakról, mennyire
Féltünk tőlük, ismertük, tudtuk őket. S hogy most mégis
Ideadom neked, ezt, ezt a szót, ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen
Félve és szikrája fellobban s szemet vakít, mint a nagy, névtelen
Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon s leülünk mellé,
Mert sötét van és hideg:
Szerelmesem.