Vári Fábián László: A tenger nevében

Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.
Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
s viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.
Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!
Mint szakadt az ín,
szakadt a gát, és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.
Mosolyodj el már
egyszer, Uram
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.
Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,
kik megszálltak minket,
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.

Jöttek a nagyságos
tenger nevében.