Albert Zsolt: Egyetlen

Csak te olvashatod le
arcunkról a kétségbeesést,
aki fentről esőt küldesz.

Amíg ázunk, sárrá válik a föld,
s közben nézünk felfelé hallgatva,
ahogy a zivatarból hívsz.

Ami lefolyik, fehérre mos,
páncéllá dermed kabátunkon
s sziklává nő talpaink alatt.

Mégis, csak sebeiden át van kiút,
halálon és át egy elgördített
sziklasír ajtaján.