Nagy Horváth Ilona: (Levél)

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed.
Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló
ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis
csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és
azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk
tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem
szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak
a szemed.

Picit ringatózom most. Alig észrevehetően. Mennyi szemrehányás.
Negyvenhat éven át vonszoltam ezt a testet. Fáztam. Reszketett, hogy
felmelegítsen. Ringatott. Felfogta a szíjat és meggyógyította magát
ahányszor megütötték. Gyorsan tekerte a biciklit. Hosszú hajat
növesztett nekem. Mennyi mindent kibírt. Elindult, ha menni akartam,
és erős volt, mindent felemeltünk. És most szemrehányást teszek neki,
hogy szakad és fáj. Hogy ne zabáljon annyit. Pedig indul még.
Negyvenhat év után odaállítom a tükör elé és azt mondom neki, nem
elég szép. És sose volt az. De szolgám volt. A szolgám. Beburkol, ha az
utcán megyek, látszik, hogy engem ne lássanak. Körülöttem van, hogy
ne legyek egyedül. Néha szeretném, ha félreállna, ha levehetném.
Hogy lássam, akkor is ilyen komisz lenne-e a világ, ha velem találkozik.
Véd engem. Én meg hibáztatom. Hogy nem szeretik. Fél. Tőlem is.

Ülünk a ház előtt. A nap felé fordul. Igyekszem lefoglalni magam, mert
tudom, hogy ez jó neki. Mindig nagyon fehér volt. És reménytelenül
szerelmes a napba. Várunk. Meg fog égni. Tudja. Pár napig majd
csúnyább lesz a szokottnál. Hámlik majd az orra. Szedegethetjük
csipesszel a kis bőrfecniket, hogy nézzen ki valahogy. Azt mondják,
rákja is lehet, de bennünket ez nem érdekel. Lehunyta a szemünket.
Pedig szeretem nézni a szemközti fát. Nagy levegőt vesz. Idebenn
szinte csak araszol a vére. Nem tud majd felállni. Kéne az a fa. Unalmas
így, de hagyom. Ha ez kell neki.

A fotelban görnyed. Most jó nekünk ez így. Könyöke a térdén,
tenyerével támasztja a fejünket. Kicsit nyomja a szemét. Néha orrot fúj.
Neki ennyi lehetősége van. Én idebenn gömbölyödöm. Magamba
zárom a gomolygást, érzékeny, de erős határaim vannak. Nem kell
látszania. Odaát nincsenek fizikai érintések. Örvénylek, bondorodom.
Körülöttem az univerzum ugyanígy teszi a dolgát. Nincs kapcsolat.
Zsebkendőért nyúl, visszagörnyed. Ringatom picit.