Arany Tóth Katalin: Morzsák

Ma halált tagad,
és gyűlölve gyászol
a torzult jelen.
A láncra vert szabadság
toporogva táncol
egy szűk négyzetméteren.

A szemek íriszén
messzire fut a fény.
Hajnali fagyok ölelik
a szívekbe vermelt vágyat.
Hideg csöndek simulnak
behúzott, álmos ablakokra,
könnyével permetez
a túlhordozott bánat.

Esténként
ismeretlen feliratú
történetet vetít az élet:
hiányból felépített
illúziókra hullanak
a nehezített ékek.
Rövidre vágott,
ismétlődő sorozatok,
ahol a főszerepben
démonokká válnak
a mohó indulatok.

Az epizódok végén
felhőkarcolókig nő
a szürreális iszony.
Az emberség morzsái
hörögve hevernek
a roggyant színpadokon.

Vérbe és könnybe mártott
ecsettel maszatol
a háborgó, dühöngő jelen.
Kifakult színek közé vegyül
a haraggal takart,
titkolt gyötrelem.

Az arcokhoz szokatlanul
közel hajolt a halál.
Kéjes mosollyal,
tüskés bakancsban,
törvény által betiltott
gondolatokon áll.
Az utcákon
szemetet visz a szél.
Meg-megrázza
az alkalmi tisztaságba
öltöztetett fákat.
Roppanó gallyak felett
csak gőg és büszkeség.
Csinosan, kézen fogva járnak.

Virágillatot tart markában
a készre szervírozott közöny.
A vezető hírekből
hiedelmeket habzsol
a tartózkodásra intett,
édes káröröm.
A sorsok vásott fogain
trágyázott szavak hálnak,
hátat fordítva
minden őszinte imának.

Elszakadt köldökzsinóron,
elárulva lógnak
a megtévesztett évek.
Születéstől halálig tartó,
lemoshatatlan bűnöket mér
egy láthatatlan mérleg.