Nátolyáné Jaczkó Olga: Elibéd!

Ha egyszer azon, a nehezebb félúton jönnél elém!
Mikor egyedül vagyok az őszi mezőn,
ahol a sár akkora erő,
hogy magába hív rántani engem!
A növények szaga nincs szépítő illattá szűrve,
s mindenünnen kihívólag dicsekszik a föld,
hogy nem csupán hullott falevelek,
hanem emberszívek is ott rothadnak
sokszoros rétegeiben.
És érzem, hogy nemsokára az én szívem is
veszendő sorsára fog jutni!
Ha ekkor itt jönnél elém!
Én nem kívánnám, hogy átvedd tőlem
az egész földnek fél terhét!
Csak átkarolnál és vigyáznál,
hogy meg ne billenjek szörnyű terhem alatt,
hogy mindig egyenesen menjek…
Néha egy kicsit mókázva is tarthatnál
a helyes irányban, virágot lengetnél,
vagy nyulacskát mutatnál az ujjaidból,
mint nyugtalan gyereknek
az ambiciózus fényképező…
De mi mindig csak ott találkozunk,
ahol a kultúra sínekkel és aszfalttal
szabályozza könnyűvé az utakat!
Ott segítesz átvenni a terheimet,
melyeket nem az ősi rendeltetésből,
csak egy kereskedés polcairól hozok magammal.
Itt vagy hozzám jó, olyan jó,
amilyennek lenni megengedi az illem…
Könnyű, szénsavas bort töltesz a poharamba,
amely csak annyi jót ad nekünk,
hogy libbenünk tőle jobbra és balra,
mint a pohárban felhabzó buborék