Radnai István: Kérődzik a temetőbogár

zöldesfehér krizantém illata van a temetőnek
a magány késélesen szeli a testet
hol robbantott ábraként kezet keresnek
a csontok egy másikba kapaszkodni öreg

talál így fürge fiatalra belehalt a dalba
s amit magára húspárnás testére öltött
a szavak amiket sziromba rendezve költött
a vers amely fagyott virág szirmaként hallgat

valami kényszer robbanó gyufaként gyújtja
a mécset tévhit mert látó örül a fénynek
a csontok puszták sárgák görbék mind érez
a rög között ott felejtett régi csonkja szúvas

míg ő ki a múlt századot még megérte porcos
foszlik a ruha mint a nevelés vasalt babonája
a humusz-hús bogárba agyagba gilisztába
költözik s felforr az agya pezseg sír és morcos

de talán csak a koporsó-szú körme perceg
zsong a temető éjféli napja lángol
halottak éje karaván költözik el a világból
csillag-fekete árnya omlik s az itt töltött percek

meggyes-pite vére a mohó csillag-szájba
igyekszik mind tetteit újra s újra rágva