Mécs László: Leány a hegyen

Egy süldő leány vezet a hegyre,
türelmetlen, integet egyre:
lassan megyek,
ez a virágos hegyi ösvény
túl meredek!

Valami baj van, barna gyermek!
Lélegzetfojtva ránk figyelnek
ködök mögül
a ködpipáló hegytitánok
köröskörül.

Valami baj van! A cipellőd
szárnyas talán, hogy mint a szellők,
gyorsan repül,
könnyen surransz, tündéri módra
és gyermekül.

A szíved is száll pille-módon:
hogy május nyílik fent az ódon
hegycsúcs szívén,
pedig már nyári nap nyilaz le
az ég ívén.

Valami baj van! Férfi lábam
lerokkan tán az életlázban:
lassan megyen,
virágot nyom szét mázsás léptem
a vén hegyen…

A hátamon a tarsolyomba
zord sziklát raktak nagy, goromba
sötét kezek,
botomon súlyos rovás-írás:
lassan vezet…

Szedtem a jó és a rossz tudásnak
fájáról szomj-csillapításnak
gyümölcsöket,
ki sokat ízlelt s hegyre megy: csak
lassan jöhet…

Látod, magány-országból jöttem:
az ősz palástja leng mögöttem
két vállamon,
bársonyló bánatból szövődött,
de vállalom!

Azért lassabban lépj húgocskám,
kirándulásunk letudom tán
s a hegytetőn
csiklandozó mókákat mondok
nevettetőn…