Győry Dezső: Kenderáztató

Magosnövésű büszke kenderszárként
gyönyörködtettem embert, madarat
s amíg nem adtam magam a világért,
a gyermekkorom husson elszaladt,

a kezdő nyár már kendermagjaimban
érlelte sok csöpp titkos olaját,
hasis lehettem volna s álmaimban
sok szívet mint bü jártam volna át,

de másra rendelt engemet a gazda,
kinyűtt a földből s gúzsba kötözött
s posványos vízben a hínáros gazba
nagykíméletlen belelökködött,

bájmagvam elhullt, kis szemem kirothadt,
minden, mi voltam, rommá ernyedett,
hős lándzsás testem elmúlásba posshadt,
jajgattam, sírtam, – Ő nem engedett,

most már a napra vettettem s keze
már ácsolgatja végítéletem,
mire megcsordul a ház eresze,
kész lesz tilója és a gereben,

ami még régi bennem, rajtam és
belőlem múló s emlékeztető,
pozdorja lesz a zord tilóban és
csepüm kitépi fogas hehelő,

szösz, kóc, csepü, virág és mag kihull,
múltam s jelenem merő szenvedés,
de majd ha fényes hit-szeme kigyúl,
rámsüt a nyugvás: a rendeltetés,

bekerülök a fonóba s az Isten
folytatja majd a tengeri mesét,
minek se vége, se eleje nincsen
és fonni kezdi szálam életét,

hogy majd fehér gyolcs: eszköze lehessek,
lepel vagy zászló, mint elvégzi Ő,
– hej, élet, áztatója ezereknek,
csak ne nyomná úgy szívemet a kő.