Vámos Hang György: Gyomormosás

Dózsáról nem,
egy szót sem!
Eleget öklendett már e nemzet!
A közös tornak befellegzett!
Sápadt Idő rám hiába tátogsz!
-- adom az ostobát
dühöm nyelem,
éhem ellen,
-- itt harapj, itt a jelenben:
általam, bennem!
Idő te szellem!
Úgy akarom:
engedd,
a csikordulások fogadon
hadd próbáljanak engem
-- magamon!
Ami vagyok,
amiért lettem:
a vétlen anyagon
ne emésszen,
égjen a hatalom!
-- Halni halok:
a bérem
nem kérem,
-- kiérdemeltem!
Nyirkos, ingoványos testben
fuldokoljanak mások!
Nekem nem kell soha
idegen szájak harapásnyoma:
-- nem ízlenek e nemzeti szokások,
-- megtagadom!
Tűröm a gúny ostorát:
˝lelkem élhetetlen˝!
-- Halál
járj menyasszonytáncot
-- de velem,
velem nem!
A termőfölddé hízott csendet,
eleven húskeresztet
add, akinek nyelve reszket
érte,
habosodjon az ő száján
a nyársra bökött aranybárány
vére.
Kínáld, tuszkold röhögve,
verd hátba, hogy kiköhögje,
szorítsd rá: rutinnal köszönje!
-- Öklendett már eleget e nemzet...
én úgysem török be:
-- a közös tornak befellegzett
örökre!
A múltat
ezt a tollat,
ezt a pelyhet, pihét
-- a kaszás halál
torz fintorra vált
lakomáinak
csiklandón pimasz
eszközét --
torkomról visszarántom
-- nem kell,
nem kellesz barátom!
Nem nyitom szám,
úgyse lelsz rám
-- pörögj, pörögj a földre:
a közös tornak befellegzett mindörökre!
E múlt
fakult
cifra szerszám,
furfangos éh-gép
ingerelt már ezerszám
nyelvtövet, gégét:
tanult,
civilizálódott a horda
-- harapás ellen harapás:
az életbennmaradás
mikéntje, módja.
Itt, ezen a helyen:
kívül az édenen
-- a terülj-terülj-történelem
kezdetben önvédelem!
Oknak kevés.
Nyelni tanít a nyelés:
Verecke torka
ránk csukódva.
-- Árpád hét törzsével,
elemészthetetlen néppel
bezabáltál Európa!
S hogy e gyomorrontás-ország
fekéllyé marjult sorsát
nyöszörögje,
minden savad folyton ide zúdult
vagy épp innen hiányzott!
-- ezért az átváltozások:
Saulusokból Pálok!
M-agyarosodik, körmösödik népem.
Címerében
útra készen
torz griffmadár:
ön-begyében
fel se száll
-- sose szállott,
saját húsába vág mélyen!
Nemes fajta
-- hát rajta:
˝éljen, éljen!...˝
a lyukkal koronázott.
Hitelbe, hozomra,
halomnyi csontra
rágott
álmok!
Kezdetben csak önvédelem.
Ám az imádkozósáska-nász:
a megszokás,
s a kényelem...
A harapás, marás, tépés
magát jogosító végzés:
-- lét-elem!
Dózsáról nem,
egy szót se!
-- Ég a testem
koncon nem verekszem
eleven húscafattal
-- magammal!
Ezredév hányingere,
szédelgések, megtántorodások szele
-- a Kárpát-medence öble
telis- teleköpve
bűntudattal.
Nekünk a történelem: hasfal!
Új és új fogásra szánva népem
zabálva, okádva
csont-csörgetés, bor-kokárda vértben.
Egész világ harapna ránk
-- nosza, ki a nagyobb falánk?!
bércek szikla-rekeszizma ráng:
gyomortágulás, -szűkülés hazánk!
Így üljük torát
/ekkorát/
-- Julianus barát
ne járjad Ázsiát,
a vendégség marasztal!
-- Attól magyar az ember,
ha a száj tömve csenddel,
evés közben egy szót se!
Föld a szájra
s kavics.
Néma a halála is:
Félrenyelés kivárva.
/E hamis
bölcsesség iróniája
még ma is vigasztal/
-- volt és jövendő Werbőczyk hogyne,
toljuk össze az asztalt!
Dózsáról nem,
egy szót sem!
Eleget öklendett már e nemzet
-- a közös tornak befellegzett!
Zsíros húsdarabkák,
rágatlan falatkák
-- tejfoggal hogy harapták?
hogy, ha tépték,
minek a mérték?
a kimértség kinek szól?
Már csak megszokásból falunk
maga-magunkat magunk!
Magányunk, éhünk
tenger.
Élünk:
kompra szálltunk már ezerszer
-- számolatlanul vajon
hányan,
hányan a Medúza-tutajon?!