Fövényi Sándor: A folyó

lehet, nektek csak egy név a Duna,
pedig mintha az ég aludna benne,
a medre az ágy, és néha oly lágyan szólít,
hogy különös vágy bódít,
mert nyárasszony térdig felhajtott szoknyában,
lábal a part menti sodrásban,
ilyenkor meleg a víz, akár a szív
mielőtt őszbe pihenne.

egy kőhányáson szoktam ülni,
onnan nézem ahogy a teherhajók Pest felé dohognak,
este, mikor jelzőfényeik felragyognak,
vöröses szalagok futnak a fodrokon,
kinn a fűzfalombokon megpihennek,
majd tovább sietnek,
lángra gyújtva az ártéri őzek szemét.

mégis, talán a téli folyót szeretem,
mikor fölötte hófehér sirályok szitálnak,
és a nyárfák agancsairól rebbenő kárókatonákat
vijjogva szidják, ha azok halat találnak,
már mindenütt a dér az úr,
a hidegtől néhány csillaggomb meglazul,
- a vízre csusszan az ég sötét kabátja.