Milovics Mónika: Elhomályosult emlék

Hajnalodott. A lelkem ébresztett fel. A pokol legmélyebb bugyrait jártuk együtt, pedig alig volt a testem tizenhárom.
Maró savként járta bensőmben a táncot a tudat, hogy soha többé nincs kinek virágot vinnem a Dunáról anyák napjára. Két hét alatt sem hittem el, hogy a zöld szempár többé nem szór szikrákat apámra, a kezében nem lesz többet az öcsémen eltört fakanál, nem olvas majd senki otthon Moldovát és Márait.
Ránéztem a – mellettem békésen alvó – Down-szindrómás nővéremre.
– Mi lesz veled, te szegény kis árva lélek? – tettem fel a kérdést, talán kicsit magamnak is.
Felkeltem, mert az esti edzés után nem mostam ki a fekete tornadresszemet. Megnyitottam a csapot és figyeltem, ahogy a mosópor fehér gyöngyei feloldódtak és eggyé váltak a vízzel. Így képzelem azóta is halált.
A jól megszokott kávé és cigi illatkombinációja zökkentett ki a merengésből.
– Ma megyünk a Hajnikával értetek az iskolába autóval. Háromkor temetjük anyátokat – törte meg a tébolyító önmarcangolást apám.
– Rendben, tudom – válaszoltam és kiléptem a fürdőből.
Lopva néztem a konyhába. Láttam, ahogy kitette az asztalra anyám csészéjét is és a félbehagyott könyvét lapozgatta.
Az iskolabusz zaja még soha nem fájt úgy a fülemnek, mint azon az átkozott napon... Felnéztem. Mindenkin ideélen ruhák díszelegtek, mintha karnevál lenne. Akkor hasított belém, hogy április elseje van. És nekem "bolond ballagás".
Egy pillanatra elhittem – tréfa –, hogy nincs többé anyám...
Sokan voltak... Nem mertem sírni. Aznap sem és még jó hosszú ideig.