Csáji László Koppány: Haza(felé)

Reméltem, hogy hazamehetek.

                                               Beültem a kocsiba,

Bőgettem a sok fogaskereket,

                                               De utolért a városi galiba:

Dugó-cunami űzött, kergetett.

                                               Menekültem; riadt vadliba

A benzingőzt okádó aszfalt felett.

                                               GPS-em folyton újratervezett,

Térképem kancsallá öregedett,

                                               Ezer féklámpa körém merevedett,

Elnyelt a város labirint-lika,

                                               Ahonnan Brüsszelig hallatszik a

Sok bégető Töhötöm vagy Mehemed.

                                               Muszáj-megállók tereltek engemet,

Mint antik vándort ős-istenek,

                                               Acél-kitinpáncélom innen ki nem vezet;

Kiszállva néha gyalog botladoztam.

                                               Az emberélet útjának felén,

Emberségünk túlárazott telén,

                                               Sűrű, sötét tömegbe botoltam

(Mivel az igaz utat nem lelém).

                                               Most elmesélem, mi van ottan.

Mentem. Két öklöm zászlórojttá merevedett,

Bár nem álmodott szabadságot senki szebben.

Fölém versengő transzparensek szárnya lebbent,

Szolgáltalak, Hazám, de iránytűm elrepedt.

Laokon-kezemre kormány tekeredett

Árnyékhosszban mérhető emberek,

Tátongó léptek. Nem jöhet be bárki!

Szomszédban bagzó kóbormacskák.

Rókák és szarkák lepték el az utcát,

Nem merünk az autónkból kiszállni.

Lidérclámpák ködpásztája vezet.

                                      Hozzám hajlítja az idő a teret

Egy bicegő öregembert csöpp unokája kiséri.

„Nézd meg jól, ez a mécses a hős Batthyány Lajosnak

Emlékére világít. Tartson a fénye sokáig,

Ő igaz ember volt, de a…”

                                      …egy kocsiból kihajolva

Rákiabál valaki: „Menj a p*csába, te náci!”

„Ismered őt, nagyapó?” „Nem, sose láttam a nénit,

Itt a virág a kezemben, hozzuk a mécses elé, és

Ez már épp elegendő – vádja kiforr az agyából.”

                                      Elkanyarodok az árva Dunától

Elsuhannak mellettem a buszmegállók,

A dugóban araszolva bámulok. Mikor érek haza már?

Ismét megállok. Az autóból minden odaát,

A felhúzott üvegen túl van. Az ország, mondják, hazavár.

Mivel köt ide a jövőm és a múltam?

„Hiába keresel itt otthont, hazát” –

Sziszegik felém undortól elvakultan –

„Érdemes dolgozni, ha ekkorák a bérek?”

                                      Ígéret-cukormáz tortánkon penész lett

- Jó estét, uram! Forgalmit, jogosítványt, személyi igazolványt kérek!

- Elnézést, épp a Napút irodalmi estjére igyekszem. Enyém lesz a zárszó.

- Sem az író, sem annak dala nem érdekel. Fújjon a gépbe, László!

- Rendben. (A lelkemet kilélegzem, ha már az irodalom nem mér meg.)

                                      Jobbról is, balról is zajok hallatszanak

Szuronyra feszülő zászlók alatt

Farkasszemet néző két tömeg halad.

Miért ordítanak? Magukért, értem?

Nem tudom az autóból eldönteni.

Mi a céljuk? Temetni, ünnepelni,

Csak szerepelni? Az üveg elnémít,

Tátogó halak – szavukat sem értem.

Az egyik tüntető kezével megérint

Egy szobrot. Telibe köpi. Áh, ennyi.

                                      Valaki pálpusztait akar a kocsimra kenni

A szivárványhoz érve leáll az autósor.

Tangás fiú kér az üvegen át mindenkitől puszit.

Ezer ököl rázza, biflázza a kordonon túlról:

„Mocs-kos buzik, mocs-kos buzik!”,

Kirepül a kordonon belülről egy lúdtoll,

Ami az előbb még egészen máshol volt,

Illegeti magát egy kirúzsozott maca,

Félig kilóg aranyporral mázolt f­*sza:

Üvöltik: „Ná-cik, haza! Ná-cik, haza!”

Bent egy lány észrevesz valakit a kordonon túl.

Nem tétovázik, a kordonhoz nyúl, átlép alatta.

Ad két puszit odakint lihegő unokatestvérének,

Pár szót beszélnek: családi társasparti lesz holnap este.

Aztán a lány visszalép, kezdődik újra a harci ének,

Ordítanak ki s be, szép szavakat épp nem keresve.

                                      Egy kölyök telefonál, kiáll az erkélyre

– Apa, apuci, gyere vége haza! Játszanunk kéne.

– Nem mehetek, fiacskám, kell a pénz lakbérre.

– Ha nincs pénzünk, mit számít? – Kirúgnak a fenébe.

– Hát aztán? A leckém kész, játszanék már végre.

– Be vagyok falazva munkahelyemre, az ám, kiskomám!

– Inkább ne hagytad volna el az anyám!

– Rohadt kölyke! Anyósom fia vagy, esküszöm az égre!

Legyen végre béke!

Na, mehetek végre.

Újra fékezés, megállás.

Duda, ökölrázás, anyázás,

Fanyalgó nézés, nyugipirula,

Óranézés, felhőnézés, lebőgés,

Satufék, biciklista, rolleres, suta,

Önérzetes gyalogos, de nyomni kell

Tovább is, mint a bika, mígnem végre

Elromlik a zönindító, piros lámpánál kis

Szemlezárás, álelalvás, lefulladás, nincs már

Több újraindítás, lefitymáló nézésekben ázás,

Rendőrrel parolázás, kocsiban fázás, autófélretolás,

Nyálkás zsebben kotorászás, agyongyűrt cetli bányászás,

Szervízhívogatás, nézés-megbocsátás, várakozás, várakozás,

Hol lehet a hiba? Sajnálkozók purgatóriumában tréler-megváltás.

Felriadok. Csak álom volt? Elaludtam. Dudálás ébreszt, indítás, váltás.

                                      Csordogál ablakomon egy indulat-köpet

Transzparenst bont egy szofisztikált tömeg.

Intézményüket akarják öklükkel megóvni,

De érkezik a mikrofonból a rendőrszöveg:

Hagyják el a teret, az intézmény már bóvli –

Akadémia, tévé, egyetem, avítt autonómia.

Legyen végre bólogató béke, és jó sok pia!

                                      Rendőrök a nyóckeres utcák felé terelnek

Egy kapualjban kábszerrel kereskednek

Önvállalkozók, rátermett gyarmat-fiak;

Egymás orra alá pormintákat kennek,

És agyukban röhögő érzésörvény riad.

Karjukkal gólyatáncot imitálva kelepelnek,

S mikor rájuk reflektorozok, szétrebbennek.

                                      Tekintetük sorfala mindenkit vádol már

Bélyegeket a nyelv alá, akár a narkósok! Készül a mozgalmár-szótár:

Gyökértelenség-fanatikus, kinek a nemzet egy buta vita: kozmopolita.

Szépelgő múltféltő, pátosz-gatyás mese-fan, ősködő álnaiv: konzervatív.

Ki úgy érzi, mindent szabad, összemos szépet és ocsmányt is: liberális.

De ha még álszent arrogáns is, aki immár százszor vert át: libernyák.

Emberiséget szétszaggató szadista, jó helyre született mázlista: rasszista.

Ellenség- és félelemgyár; spamja minden hülye Marcsi és Pista: populista.

Igazság-atomizáló, fölényesen halálfóbiás depresszív nihilista: ateista.

Nemzeti lövészárokban csökkent horizontú masiniszta: nacionalista.

Igazság-féltő inkvizítor, narcisztikus érték-szektás: intoleráns.

Porzókat porzóval, bibéket bibékkel termékenyítő leprás: buzeráns.

Eredetiséget harsogó elitista, kinek a teológia kismiska: fundamentalista;

Aki a másik nemre vágyik, ezt ki is mondja, de stílusa nyista: szexista.

Akinek a hagyományos család rabszolgabillog-undorlista: feminista.

                                      Csöndre vágyva nézek a csillagos égre

Oh, te büszke Hold, éjünk fénye! A láthatárnál még mily’ nagy voltál,

Az ég derekára felfelé büszkén mendegéltél. Mondd csak, megérte?

Míg te fönt egyre fényesebb lettél, idelent a sötétet jól szétlövellted.

Fejünk fölé fénylőn felértél, de odafent nem sziporkáztál. Olvadtál,

Végül egy narancsnyi lufivá zsugorodtál, és minket jól lehánytál.

Vigyázz, a Hold figyel! Egyre közelebb jön, foltjai tájakká olvadnak.

Egy kavics legurul a kráter oldaláról, porfelhőt kavarva zúg a mélybe.

Aztán a szemcsék leülepednek ismét, szinte befedik a sok követ.

Cseppenként csillagok gyűlnek oda, karnyújtásnyira vannak éppen.

Gondolat-gondola. Felugrok, és mindent itt hagyok. Színek, fények,

Gőzök és darabok. Egyiktől a másikig szárnyalok a Canale-éjben.

                                      Rám kiált egy koldus, és ismét itt vagyok

Instant bölcsességek zaklatva csippannak,

Rajongó lájkok lájtosan zavarnak,

Aztán eltűnnek végre az idővonalnak

Labirintusában, és ott megalvadnak.

                                      Web-dobálta nők, barátok és komák

Üvegen át látom, egy iroda méricskéli önmaga marketinglábnyomát.

Egy ürge csak ásít, miközben a másik, fennkölt főnökféle, beleordít

A sötétbe. A többi mintha megdermedne egy riadt szívdobbanásnyit,

Aztán paroláznak tovább. Egyikük az asztal alatt kezével pimasz

Jelet mutat, ujjaival játszik. A vezérigazgató egy javaslatot nyom át

Az értekezleten, mindez az üvegen túl az arcrezdülésekből jól látszik.

A bólogatók már hazamennének, megszavaznának szinte akármit,

Ami tetszetős, vagy majdnem az; ha a befektetők számára úgy látszik.

                                      A titkárnő egy képzelt gyermekkel játszik

- Kicsim! Vigyáznak majd rád az angyalok!

- Menjek vissza máris? Rögtön meghalok?

- Mi lenne az életemmel, ha megszülnélek?

- Mi lesz az enyémmel, ha nem szülnél meg?

- Nem szabad korlátozni női szabadságomat!

- Ősi törvény: mindig a gyengébb az áldozat.

- Nem is élsz, nem gondolkozol, nem érzel gondokat.

- Szerethetnek, s szeretek. Nem ettől leszünk emberek?

- Akkor érezd át és értsd meg az én érzésemet!

- Ha kivágatsz magadból, akkor is veled leszek.

- Ez az! Érzelmi terror! Hát ilyen minden magzat?

- Saját gondjaid mögé bújsz – élve befalaznak!

- Túl vagyok már rajtad, túl a síráson, reményen.

- Anyuci, gyere értem! Jó leszek, megígérem!

- Nem mehetek kicsim, mert az élet szorít.

- Nem élhetek tovább, mert a fogó szorít.

                                      Falba zárt szavukat hallgattam hajnalig

Kerülni akarok vidék felé. A dugó megállít ott is. Megállok.

Kétségbeesve bámulok ki az ablakon: mi lehet az ok?

A földeken dolgozó ember görnyedve felnéz, rám hunyorít.

Nem kérdi, mit akarok, látja, hogy szétvet az ideg, a hideg

Üvegen csordogál a páralé; a kocsiablak csak egy dermedt bőr.

Megszólít: „Honnan jössz, barátom? Biztosan Budapestről.

Hát ide figyelj! Ott elöl egy házaspár és gyerekeik vannak

Vérbe fagyva, mert defektjük miatt fának hajtottak.

Valódi baj az, hogy néhány órával később érsz haza?”

                                      Vissza a városba, semmi laca-faca

Az utcán jön két lefátyolozott nő és egy peckes férfi.

A két nő a követési távolságot öt lépésben méri.

Egy suhanc jön szembe az utcán, jó nagyot köp utánuk.

Ökölbe szorul a férfi keze, mi, autósok, most kivárunk,

De a nők nem engedik kiáradni a dühöt, a férfit lefogják.

Gyermeke döbbenten nézi az apját. Közben a tip-top

Üzletből valaki mit lop? Egy fényes bugylibicskát –

Zsebében tartja, készenlétben, várva, hogy mi lesz éppen.

Lelkünkbe ássák a lövészárkot. Kihámozott csatabárdok.

                                      Én csak tovább állok és kivárok

Az autó még ment, ment, aztán leállt.

Fekete foltok az útszéli virágok.

Üres tank, üres utca, sötét láthatár.

Mire várok? Csüggedten kiszállok.

Odakint kiborult kukazsák szaga vár.

Nem keresek többé térkép-ideát,

Belefekszem a porló homokba.

                                      Fejemet lehajtom lomha lábnyomokra

Hántolt csírák remegő reménye,

Csupasz kövekből csillagálmok.

Vágyaim gúnyái rég lefoszlottak,

Színetek elé most pőrén kiállok.

Szótlan szirmok szőrszálként kitépve;

Kongó angyalok – vitázva vártok.

Körétek gyűlünk, mi, megbotoltak,

S tenyerünkön nyújtjuk a világot.

                                      Hiába súgsz színeket a vak gyomornak

Dobozom falait véresre vakartam,

Szökevény kutyaként kotorászok.

Kockát vet rám a rosszra-hajlam,

Összefogdosnak pénzes bolhászok.

Vihogó csaholók kilakolnak.

Jóllakni múltam tetemére mászok,

Szeretet-szemeim lecsukódnak.

                                      Hogyan hihetném, hogy léptem vigyázod?

Hiába írok. Hiába kérek. Hiába kiáltok.

Előre lépek – mondják – ha sorba állok.

Tudatot terelő Bálvány fia oktat.

Sorakozz! Igazodj! – ez a dolgod.

Félreállok, hányok. Elkotródok.

Maradok szabadon szaladó vad.

Lesajnálva néznek befutott barátok

Azt hittem, ha mindent elmesélek,

Közben lassan majdcsak hazaérek.

Hiába gátolnak píszí-szemérmek,

Széttéptem egy zsugorodó fényképet,

Mi zsebkendőmmel immár összeérett.

Véget érni látszik a ma esti álom éppen,

Keresem a kulcsot, de nem találom.

Kiszaladnak a gyerekek, a feleségem,

Tágra nyitják a kaput, végre hazaértem.

                                  Olyan lett a vége, mint a mesékben.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf