Tóth Zita Emese: Aeternus
Ahová már csak homályosan lát el a szem,
és ahhoz is hunyorogni kell,
odaképzellek most, ahogy tartasz hazafelé.
Autópálya, sötét, monoton táj, hangvédő falak,
üres, sehova sem tartó utakon is téged láttalak.
Látlak, amint az autóban ülsz,
és próbálod kijátszani az időt
vagy magadat.
Mindjárt itthon.
És karjaidban kibontom
a szívem.
Csak azért hunyorgok, mondom, mert ha túl közel
vagy, jobban érezlek, mint látlak,
ezt mutatják a könnycseppek is.
Bebújsz mellém a takaró alá,
minden részemmel ölellek,
mintha nem lenne idő,
hozzád tapadok.
Megjöttél,
végre én is otthon vagyok.