Rácsai Róbert: Végül az óvóhelyen

Ma is felzúgnak az éji szirénák.
Lepergő vakolat horzsolja vállad.
Fehér szádban csak fogaid nem némák.
És támolyogsz, mint egy sebzett vadállat.

Az utcán támolyogsz, míg fent a lesen
láthatatlan köröz az égi vadász.
Várakozik, majd lecsap egyenesen.
És meghalsz. Vagy elbújsz. Vagy hazatalálsz.

A lihegő fájdalom, lépen szúrva
kíséri végtelennek tűnő utad;
majd fejjel lefelé zuhansz a zugba,
ahol a törékeny némaság fogad.

Meg a borzalmas tűzijáték fénye.
Az árnyak, ahogy ráégnek a falra.
Süket telefon, testek verejtéke.
Meg emberek a betonon hasalva.

Az óvóhelyen egyetlen szabály van:
túlélni a napot a város alatt,
még ha odalent, a kriptahomályban
egy évnek is tűnhet minden pillanat.