Pethes Mária: Útszakaszok

a legtisztább hangnak otthont adó szájnak,
örökké élő dalnak véltelek. mikor lettél
az elemek tétova tisztásán iázó arkangyal,
jövendőmondó visszhang, zsebkendőből
kimoshatatlan vérfolt, kivágott fa fűrész-
poros árnyéka, ostorcsapáseső?
semmire sem jutottam a siránkozással.
halványuló dicsőségeidet becsomagoltam,
világ körüli utazásra indultam kifosztott
kincseskamrámban, de a messzeséghez
szoktatott szemem már nem bízott
a holtbiztos látóhatárban. felfedezetlen
földrészig hurcoltam arcod, rákasíroztam
hegyvonulatok ráncait. hagytam, hogy
a házaknak megvetőn sugdosson
rólad a szél.
*
idővel elhittelek mint az esővel lefegyverzett
füvek a túlélést. felismertem magam a tócsák
hályogos tekintetében. nem törődtem azzal,
mit látnak belőlem mások: egy tűsarkú cipőt?
csipkés fehérneműt? megbomlott mániát?
egy indítékot, amiben zárkózottá váltam?
egy sémát, amit Anyám hagyott rám?
hazatértemkor boldogan tapadt a város
lábam nyomába. éppen utcabál volt,
a térzene a táncolók fölött körbe szállt.
vagy hét varjú volt az? illatos tolluk
a bokorban szeretkező pár hajába hullt.
és megnőtt az öregek tekintélye, akik
azt mondták: ez a világ rendje. ami
most van, így marad örökre. és rogyásig
porzott a tánc.