Schifter Attila : Őszbúcsú

Nyárasszony csókja
már kihűlt emlék,
forrón emésztő,
mely itt járt nemrég,
várja még, s hímes
folytatást remél:
száz meg száz színes,
szerelmes levél.

Dús gyümölcsű fák
közt – akár a csősz –
jó gazda gyanánt
mendegél az Ősz
tarka üstökkel,
merre elhalad:
dió, gesztenye
burka meghasad.

Úritököt fed
dér csípésivel,
a szilvánkra még
kék hamvat lehel,
köd lepte tőkék
mentén támolyog:
nyomában beérnek
szép aszúborok.

Örökzöld tövén
hűs szava susog,
motoz a sövény
( s nem széltől mozog )
tollat hordanak,
mint a koldusok:
télre vackoló,
fázó mókusok.

Énekesmadár
most egy sem dalol:
mind elköltözött,
megbújt valahol,
füttyszavuk helyett
csak azt hallani:
hogy az Ősz tanul
ágfán játszani.

S mind megadja azt,
mi telelni kell,
áldó marokkal,
sosem szűkivel:
mindegyiknek jut
kellő élelem,
meleg otthonban
téli védelem.

Míg nézi mindezt,
öltve csendjeit,
pompás színeivel
sosem kérkedik,
álmokon simulva,
ködökbe lépve:
nyártól pirultan
áttűnik a télbe.