Irlanda Máté: Hazug

„Nagy testű prémes állatot láttam hátulról, feje kényelmetlenül balra, felfelé csavarva, amint az esthajnalcsillagot nézte mereven. Azonban fénytelen orrhegye nem volt valódi, sem a prémje, sem az állat, sem az esthajnalcsillag nem volt valódi. Csak a kényelmetlenség volt valódi. Csak a kényelmetlenség. Az volt valódi.” /Erdély Miklós/

Minden más kamu.
Mondom. Minden.
Hogy nem úgy gondolta,
nem is úgy gondolta,
nem is gondolta úgy.

Hogy egyszer végre kész leszek majd,
az a legnagyobb kamu.
Időnként meg persze az, hogy
egyszer végre nem leszek majd kész.

Most, hogy így magam maradtunk,
lehetne őszintén, nem? Te nem unod még?
Az ócska maszkokat, olcsó trükköket,
az elvárások torzította, törött tükröket?
Haver, ha nem tetszik, amit látsz,
nem a készülékedben van a hiba.
A hiba nem a készülékedben van.

Jó, de én nem ezt akartam, nem így akartam, csak így alakult.
Megcsúsztam, csak rá, csak le.
Én nem, én-én nem
Én nem én-én nem
Én, nem én, én nem...
Nem is én vagyok ez
ez már nem is én

Kifogástalan kifogások alamuszi karneválja
Avagy
A Kamuk. Mint az utolsó.
Hogy ez az. És holnaptól már
soha többet holnaptól soha már
többet soha már soha soha többet

NEM NEM NEM
sohasohasoha
NEM NEM NEM

soha többet, már soha majd.
Holnaptól nyilván.

Mert ma még egy uccsó csík, egy korty, egy slukk,
egy jól van, most már tényleg vége és legyen csak egy gyors menet
de csak ma, csak most, csak nekem
mert holnaptól majd, itt haljak meg,
eskü, minden más lesz. Vagy lesz majd minden más.

Nem úgy gondoltam,
Nem is úgy gondoltam,
Nem is gondoltam úgy.

Légbőlkapott fellegvár, felhőkből épült légvárak
összedől az első könnyű széltől persze
de legalább addig kurva nagy.

Mint a szeretlek, vagy a nem akartalak bántani, a legyünk barátok, na meg a sokat jelentesz,
pedig valójában ugye
nem sokat jelent, hogy legyünk barátok, ha nem akartalak szeretni és sokat bántottalak.

Nem úgy gondoltam, nem is úgy gondoltam
nem is gondoltam...

Na persze ez a legnagyobb kamu. A vétlenség. A nem gondolás. Mindig gondolok mindenre. Rá, meg rá, meg rá, és rá is.
A bőröm alá másznak mint az elvonás apró bogarai, és bármelyiket olyan hiába vakarom. Velem maradnak, én meg mögéjük bújok magam elől.
Mindig magunknak hazudjuk a legnagyobbakat.
És csak a kényelmetlenség, csak az a valódi.

Ági, az egyik délelőtt, pedig eskü, még csak meg sem dugtam, azzal a megfejtéssel érkezett, hogy én igazából a guruja vagyok, a spirituális vezetője, aki átkalauzolja az életen és kapcsolatunkat tulajdonképpen támogatnia kéne a TB-nek, mert valójában lelki iránymutatásért jár hozzám, nem pedig kokainért. És hogy azt mondta-e már, hogy mennyire duuuurván bölcs vagyok? Eléggé be volt rúgva. Megkérdeztem, hogy az, hogy én látom el életvezetési tanácsokkal, szerinte melyikünk felkészültségéről árul el többet? Az életvitelemen túl, én 30 múltam akkor épp, ő meg 50. Azt mondta, elnézőnek kell vele lennem, mert sokat bántották gyerekkorában, de lassan tényleg összekapja magát. Addig is élvezi, hogy már biztosan tudja azt, amit eddig csak sejtett, hogy ő semmiről nem tehet.
Csak annyit mondj PTSD és bármit lehet.
Bocs, haver, én ilyen vagyok, jobb, ha lenyeled.
Bezzeg Laura kinevetett, amikor őszinte felháborodással kértem ki magamnak a hét hónap börtönt, meg a több év háziőrizetet. Hogy ez nekem nem járt. Kioktattam a karmát.
Azt mondta, szerencse, hogy úgy is szeret, hogy ekkora hülyeségeket beszélek.
És hagyta, hogy lássam az arcán a csillagokat, és én hagytam, hogy engem lásson.
Ez tényleg az első pofon volt szerinted vagy ez volt az első, amit végre tényleg észrevettél?
És rókaszemekkel rám nevetett, én meg nyomban lángra gyúltam tőle.
Aztán persze elment és sötét lett és hideg, és nincs az a napfény, amiben nem vacogok.
De mindegy. Ez nem fontos. Nem ez a fontos. Megvagyok. Amúgy.
Kis aprótok? Kajakra, nincs egy kis aprótok? Eskü, hogy nem drogra költöm. Kifogásra kéne.
Az enyém már mind réges rég egy szálig elfogyott.

A legnagyobbakat mindig magunknak. Hogy minden rendben. Jól vagyok. Ha ma nem, hát holnaptól. Hogy biztos nem is úgy gondolta és sokáig én sem gondoltam úgy, hogy össze, hogy függene, azt meg egyenesen kikértem magamnak. Hogy vétlen, és csak véletlen. Hogy maximum egybe, vagy azt, hogy ez még mindig csak az esés, pedig már a zuhanás az réges rég.
Persze a zuhanás, na a zuhanás a legnagyobb hazugság mégis. A földet érés. Az az igazi.