Péter Éva Erika: Vess szenet, anyám

Anyám, a partok egyre távolabb
vonuló fecskék - reped a lárma,
savanyú vágyakat ráz fel a köd,
az ősz lengő köteleit kuszálja.

Az éj süllyedő teknőjében lélek,
a lángoló szavak harangjait
a roskatag hajnal még hazahordja,
de lassan se ösvény, se ócska híd.

Lélegzetgolyókba felejtek
- a pallótlan mélyből él, ki hazajár -
még felverődik egy-egy részlet,

ahol egymásba kapaszkodnak a csendek,
s ahol a legőszintébb igaz a halál.
Vess szenet, anyám, mert megigéztek.