Szentjánosi Csaba: Emlékvers
Sokat gondolok rád,
mióta rád csak gondolhatok,
lelkem azóta: sivatag,
de eléd pereg le a homok.
Sokszor becézlek, simogatlak magamban,
hátha meghallod, megérzed,
hogy virágodban, kenyeredben
belőlem is van áradó élet.
Minél messzebbre kerülsz, érdekes módon,
annál tisztábban látlak,
égig emel a léggömb,
amit belőlem fújt a bánat.
Már csak éveken keresztül tudlak szólítani,
hangomat erdődben hagytam,
hátamon futkossanak gyermekeink: a percek,
amiket órád kér számon rajtam.