Fövényi Sándor: Rekviem Ágiért
Te, aki szavakkal itattál,
most el kellett menned hirtelen,
mégis, mintha még mosolyognál,
mázsányi kövek ezek a szívemen.
Nehéz férfi sírás rázza vállam,
könnyem elfogyott, csak szemem ég,
és ne akard, hogy megbocsássam,
mert egyszer azt mondtad, vár az ég.
Te tudtad, én régóta halott vagyok,
hogy miért, az most nem érdekes,
kínomba szám szétharaptam, dadog,
leszek miattad szótlan énekes.
Reggel a kertben felnéztem az égre,
sűrű köd, nem voltak csillagok,
és rám tört a nekem is mennem kéne;
talán holnap, ha majd mind értünk ragyog.
Szemem megőrzi a szemed fényét,
most szürke zöld akár az erdő mélye,
Te már megtaláltad a végtelen békéd,
engem még sodor az őszi szél szeszélye.
Vigyázz rám kérlek odafentről,
majd üzenek Anyámnak, valaki várjon,
üvöltök, ordítok, elég a csendből,
hogy takaród legyen utolsó kiáltásom.