Bíró Rudolf: Ajtók

Rozsdás kezedben a simítás nyikorog.
A szád nem nyílik. Sarokvasán Sör csorog.
Kopognék én a korhadt szívfalon,
De a félretett kaputelefont se hívhatom.

A karjaid, mint a fotocellás ajtók
Minden baráti-mozgásra nyílnak.
Én hiába állok meg előtted
Maradjunk inkább objektívak…

Az elméd akár a házunk padlása,
Az emlékek pókháló-temette rabsága.
Kár, hogy a feljáró kulcsa elveszett,
Vagy csak lefelé nyomják az üres üvegek.

Lehet azt gondoltad egy ajtó vagyok,
Amit akkor csapsz be, mikor akarsz.
De tudod, azóta zárat cseréltem,
Dörömbölhetsz, szidhatsz, nem zavarsz.