Vámos Hang György: Konstelláció

Láttalak újra. --
S mint annyiszor már
(ezen, vagy azon az ajtón kilépve),
-- megint csak elmenőben.

Járásodon,
/ tovatűnéseden /,
-- arcodon, testeden
fényesre kopott szépséged okán
újra, s újra némi változással.

Fogyó-növő holdkaréj:
mintha hangsúlyozni akarnád
idegenségemet.

Távolodsz.

Fegyelmezett, pontos manőver.

Szeleburdi szoknyád
-- ráismerek természetéről -
fényudvarként lobban utánad.
Késve moccan, s túlzó szenvedéllyel,
-- magamutatása vétlen árulás lesz:
combjaidhoz tapadva megmutat.

Csöpp lázadás,
ingerlő disszonancia.

Vélhetném,
nekem szól ismerős kacérkodása...
-- de kezed lenyúl,
s rendre int.

Haladsz terv szerint.

Már messze, emlékezetemben:
kormos üvegen át
fogyni látszol.
A távol áttetsző, mégis megcsaló
korongja rád gurul:
-- semmivé takar.

Szerelem-fogyatkozás hisztériája.
Babonás félelem fejjel lecsüngő
denevérjei szememben.
-- Csók-robaj,
beomló szavak ürege szám helyett.

Katasztrófa sújtottan,
megcsuszamló mozdulat alatt.

Így esnek hát
találkozásaink /?/.
Tétován, kiszámíthatatlanul,
vonzódva, lökődve,
mint az égitestek.

Szerelemre tehetetlenül,
előnytelen módon, időben.

Csillag- köd magányunk:
önön nehézkedésünk foglalatában
hazugságaink ékszere.