Konyári Mónika: Ölelés

- Nem változtál... – mondta végül. Résnyire húzott
szemekkel fürkészett.
- Épp olyan unalmas vagy és ronda.- átölelt.
Mint rég.
Zavartan nevettem, hogy „hazug” és „ugyan, hisz
lassan ötven” és „ki emlékszik már”...
De ölelésünkben hullámzott az a nyár, a csónakhoz
simuló csobbanás,
a kapkodós, fázós őszi reggelek,
a vibráló téli esték,
az eszmék,
s hogy néha érzéstelenítés nélkül boncoltuk egymást.
Az érzékiség, ahogy felnyögött, s kutatott bennünk
a combok, az ujjak, a sóhajok,
a görbék, az ívek, a zuhanás után...
Spirál...
És hogy benne, szőrén lovagoltunk...
Ráncainkban elmerülve
idéztük gyávaságunk korát.
Késő.
És lassan kibomlott az ölelés...

…