Hét éve visszavárlak Mocsár Zsófinak* odaátra, ki soha nem lett huszonhat esztendős

„ Anya! Fáj egy picit a torkom. Ne aggódj! Hamar túlleszek rajta!”
(Mocsár Zsófi)

Sajnálom, úgy érzem, cserben hagytalak.
Szörnyű volt elveszíteni téged. Ráadásul
ilyen kétes körülmények között. Ha most
azt kérnéd cserébe életedért, beleugranék
egy feneketlen kútba vagy levetném magam
a legmagasabb torony tetejéről. Nem sietnék.
Soha nem beszéltem erről senkinek, még
bolondnak gondolnának és bezárnának valami
zárt osztályra, hogy inspirálódjak önmagamban
és tagadjam ezt a mesebeli hetes számú gyászt.

Soha nem beszéltem neked sem erről odaátra. Most
betelt a pohár. Elég is, ne nevess rajtam!
Látod, ömlenek a könnyeim, de te elsétáltál,
mintha mi sem történt volna. Most borzolja
a szél a fákat, ahogyan sóhajtanak és támogatnak
lepergett leveleikkel azon tűnődöm, meddig
végtelen egy történet? Talán, nincsenek szörnyetegek,
de léteznek halálkeverők. Pontosan adagolják a
mérget, hogy kiszabadítsanak az igaz Isten
ölelő karjai közül. Miért velem történik e kín?

Az ördög néha szent csuhát ölt és látni
haldoklásod öt teljes napon át olyan volt,
mint versben egy agyament rím. A Rózsák terén
a harangok mind-mind érted szóltak, és a
világ összes tájékáról ismeretlenek mondtak
imát azért, hogy élj. Azt mondják, van a halál
után valami ősi tudás, mivel egyesülünk majd
mind. Az élet azonban sokkal szivárványosabb ennél
és annyi, de annyi esztendőt lopott el tőlünk: a
kacagás aranyát, a járás rugalmas lépteit, arcod hamvát,
csilingelő hangod, terveid rózsáit e Földön, miket csonkig
metszett a Kaszás. Nem tudom, eszébe jutsz-e bárkinek
is néha. Nekem úgy tűnik, mind-mind elfelejtették
varázsod, táncod, ecseteid nyomait a vásznon, s
mindazt, miért érdemes élni e világban. A színházi
függönyök is kulcsra zárták előled az általad
teremtett szépséget, és látnod kellene azt, kiért léted
adtad, hogyan temette el az együtt töltött tavaszokat:
az eper levét az általad választott asztalterítőn, mit
aztán nem vett le akkor sem, mikor a szőlőszemekből
kicsordult a must. És elfeledte azt a nagymarosi nyarat,
midőn a végzet átlépte küszöbötöket és a mindhalálig
sem mindhalálig már, ezért jó lenne megfordítani azt
a kétezertizehatos homokórát, hogy visszajöjj a mába,
mit hét esztendeje önmagad elől is eldugtál, és betömni
megszakadt szíveink, kik megmaradtunk emlékednek még.

Sohasem hittük el, hogy lekéstük a te vonatod, és nem
érdekel, mit mondanak mások, itt az ideje, hogy
cseréljük ki életgúnyánk. Legyek én urnalakó, te
pedig rácsodálkozz kétezerhuszonháromra, s lásd,
vesztébe rohan ez a világ és , mert feltámadtál,
festészeteddel, díszleteiddel tégy csodákat, mielőtt
az emberiség utolsó kilencven másodperce is lejár.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2023. 02. 06.

*Mocsár Zsófia Alexandra (1991. február 10 – 2016. június 23.) emlékének