Pethes Mária: Szerelem

kereslek a Tó hullám-mezőjén,
lenyergelt szélviharokban, a táj állandó
változásában, vakondtúráshoz hasonlító
felhőfodrokban, ecetfák kiirthatatlanságában,
a fotoszintézisben, egyensúlyukat vesztett
nappalokban, a széthasadt világosságot
összefércelő fecskék röptében.

kereslek az internet végtelenségében,
a politikai hacacárékkal egymásnak ugrasztott
nép összefogásának reményében,
a zsarnokság idény-jellegűségében,
instant levesporok ízetlenségében,
az ember-ember elleni merényletekben,
a tavasz himnuszában,
füvekben rejlő gyógyírekben.

eleven tanúja vagyok az idő múlásának,
ezért kereslek a holnapokban, a tegnapok
betonalapzatában, óraátállítások értelmet-
lenségében, a tisztaszoba illatú esőben,
ami a szerelmespárok szemébe csordul,
végigfut az álmokon és igazzá mossa
a kigondolt vallomásokat.

kereslek a fényemből sarjadt betűkben,
a halhatatlanságodról hallgató mondatokban,
megtévesztő mosolyok késének villanásaiban,
férfiak ölelésében, az ajkakon dúló csókcsaták
közben visszatartott lélegzetben, sakkjátszmák
mattjában, a scrabble-táblán kirakott szavak
összpontszámában, a szivárvány színívében,
utánad dudálok a sötétség kesztyűjébe
a feledés partján.

kereslek lejáratott ünnepekben, az utolsó
vacsora legendájában, egynyári virágok
gyors tragédiájában, a táj fölött virrasztó
magányban, kereslek az álmokra csukódó
varázslatok koporsófedele alatt, az égtájak
állandóságában, mindig rossz helyen.
felhagyok ezzel az eredménytelen vállalkozással,
aki bújt aki nem, mától keress te engem, Szerelem.