D. Bencze Erzsébet: Madártávlatból

Hiába gyűrte maga alá az ősz
távolodó lépteidet,
most vigasztalásképpen
ibolyaszőnyegen
kínálkozik a tavasz.
Ha úgy tetszik,
madártávlatból szemlélem,
míg lenge selyemruháját
szétteríti halkan.
Lábujjhegyre se kell állnom,
így könnyebb lesz
a barkaágat megtalálnom.
Hónapokon át matatott a tél,
jégvirágom szinte megzavarodott,
olyan hosszúra nyúlt a csend,
lassan már azt sem tudta,
hol a kint és a bent...
Nem várom meg, hogy ismét
rideg reggelek ébresszenek,
inkább elcsenek egy nyalábot
a kelő napsugárból
és fényével újrafestelek.
Új szín, új hang, új illat.
Életre kelt mosolyod
a régi áhítattal nézem...
Áldás vagy a befejezetlen képen –
Távoli kapualj ásít felém.
Összeszorul a szív,
sóhajtva tér vissza az emlék –
Nem sokáig tartja titokban
melegét a Nap,
s majd kicsobban
medréből a patak,
s a fecskék is hangosabban
csivitelnek
mint tavaly.
Jókedv zizzen a szélben.
Már az alagút végét is látni vélem –
Sosem volt még ilyen kék az ég...
Mély kút a szemem,
tükrében mindig látlak.
Még fagyos a hajnal,

az éjszaka csendjével
betakarlak...