Arany Tóth Katalin: CSILLAGTALAN

Lengő híd vagyok
lélekszirtek között.

Mint sóvárgott halálom,
úgy vonz a mélység.
Útvesztő árkom
magam alatt ásom,
míg egy nap majd
végre betemet az Ég.

Stációkon szállva
maradtam örök árva.
Létzuhanásom olykor
megállt és kifeszült  
a szeretetlenség fölött.
A vágyak még fájnak
a józanság rideg falai között.

A nagy szavak üregében
hol a gondolat elmereng,
kábultan visszacseng
minden hűtlen ígéret.
E tébolyult hangzavar
szétmossa a halálig
készülő képet.

Miféle létezés ez?
Agyam megoldatlan egyenletek
képleteivel harcol.
Sárból vagyok és viaszból.
Sohasem ismertetek.
A mosoly csak vágyak
testtelen szárnyalása.
Ez, ez az űr itt belül,
mi sziklaként feszül,
csak ez lehet önnön
magamnak mása.

Rongyos emlékek
lebegnek a légben.
Én már oly sokat
vártam és reméltem.  
A gyökértelenség ellenszegül
minden hitnek és érvnek.
Utam fölött a csillagok is kitérnek.

Reinkarnációs botlásaim
büntetőlapjai égetik a markom.

Ha meghalok,
a semmibe véssétek az arcom.