Csáji Lászó Koppány: Génbank – palackposta

Feszül a vitorla, a hajó fordul.
A láthatáron túl valahol a part van.
Kézből kihulló üveg. Papírtekercs táncol az üvegfalban.
Csobban a víz, bukdácsol a dugó – a rakomány nem kakaóvaj –
Fekete halál. A távolban nem sejtik a horizontot figyelők:
Valahol egy üveg feléjük úszik. Utasa: egy sóhaj.
Üvegcse, vagy csak egy emlék. Nemrég
A génbankban lefagyasztani csupán pár apró sejtet akartam,
S ehhez egy részt magamból palackba zárni kellett. Remélem,
Vagy talán csak sejtem, hogy valamelyik pöttöm sejtem
Ezer vagy millió év után új életre kelhet. (És benne én is.)
Csizmát virágzik a lábnyom! Mi kell még? Milyen lesz a klónom?
Fiacskámként ébred – vagy ha anyát is kap, lehet akár lányom?
Csupán embercsíra lesz, gyógyszerészeti kellék, gnóm,
Öntudatlan kísérleti alany? Tudósok, szendvicsüket eszegetve,
Tanakodnak, fogadnak majd felette,
Hogy ez vagy az a szer vagy eljárási próba,
Meddig fáj neki: kimúlik vagy kibírja ez az aprócska?
Remegve tűnik el majd némán, megvakulva?
S ha mégis emberré születik – minő szerencse –
Ki lesz az anyja? Fekete, vörös vagy fehér nő? Vagy nem is lesz
Anyja? Mit bánom én! Ezer év múlva fakó sejtemből
Végre életté bonyolódva fölsír majd valaki!
Valaki, akiben újjászületek én – túl az idő
Átúszhatatlan, dögszagú tengerén.
Vajon milyen lesz a világ ott ahol majd ő él?
Fogja-e őt is kínozni a többség, mint kegyetlen főnővér:
Kitaszító vagy kitaszított lesz-e? Nyelvtörvények, elhallgatások,
Verések, fenyegetések és intézkedések sokasága béklyózza-e?
Hadban áll-e majd a drága e mostani mából származó némelyik
Ükunokámmal – szemét kivájva? S megbosszulja-e sérelmeit
Másokon – ha ezt épp senki se látja?
Elvesz, vagy ad-e lehetőséget, hitet, autonómiát
Idegen népekké lett ezredévnyi féltestvéreinek?
Vagy felettük a győztesek dölyfös táncát járja,
Az eltiportak torát üli meg? S együgyűn röhécsel,
Mint ostoba gyerek a pillanat-libikókán?
Vágya mi lesz: pénzzel, békével, harccal bár – de:
Győzni? Vagy csak nagy vagyont, pénzt szeretne –
És jó sokat örülni? Hevülni? Sikerben megdicsőülni?
Mi lesz majd a célja, értéke és álma? Küzd az igazáért? És hogyan?
Bátran kiállva, vagy csak elfut majd, elsunnyog a gyáva?
Az lesz-e neki is a jó s a szép, mint ami nekem?
És ha nem – pusztuljon hát elfajzott gyermekem?
Szeretném átsegíteni a döntéseken,
De tehetetlen vagyok – ez megizzaszt cefetül.
Tébolyít az idő kifúrhatatlan cellája, mi nem kívül van,
Hanem legbelül. Nem hallja tanácsom, nem érzi ölelésem!
Segítség, tanács, simogatás – minden hiába.
Nem érezhetem sóhaját, rajongását, büszkeségét.
Merthogy büszke lesz őseire, ugye? Lenne oka rá?
Nézzünk csak magunkra! Vérünk feketéskék.
Tőlünk a majdani világ mit tanulna? Jobbak vagyunk-e
Mint bármelyik másik? A mi közös ük-ük-ükanyáink
Vagy ősapáink? Mit gondolnának ők rólam – és rólad?
Melyikünk hős? Kiből lesz Ábrahám? És kiből zseni?
Nehéz a világot őrült versenyünktől megmenteni.
Egyikünk, lám, ez a szín – másikunk meg az lett.
Adunk-e ezer ősanyánknak büszkeségre okot?
Háborúzunk? Öljük-e testvéreinket? Gaztett
Vesz körül – vagy szeretetet virágzó élet? Nem tudom,
Pénelopé-vászonként hány ezer éve
Fonódunk szüleink aggódó reményébe,
Remény-szövetébe. Hány ezer éve
Halnak meg anyák és apák aggódva-félve.
S mi folytatjuk ugyanazt, mint ők – immár ébren.
Távoli ük-ük-ükönokákként majd követnek
Mások, és megkérdik: eljött végre a földi éden? Még nem.
Vajon mi betöltöttük-e millió szülőnk vágyait,
Sóhaját? Vagy lettünk mi is: csalások, csalódások – mint odaát?
Küszködünk. Falvainkon új és új sereg vonul át: ablakomon nylon,
Az ajtómon nincs kilincs, elrejtem a lányom, de a gyomrunkban
Semmi sincs. Csak egy dolog furcsa, mondta nekem egy baka:
Mégis jön belőlünk minden napra egy kaka.
A jövő tán több lesz? Távoli fiacskáink!
Ha majd nálatok is nyelvek, vallások és határok
Közé lesz zárva a világ: tanultok-e tőlünk egy szívdobbanásnyit?
Mi mást tanulnátok? Oktatják-e majd még neked, hogy
Miért kell és hogyan – másokat meggyaláznod? Tűz!
Hiszen az már a szemközti lövészárok! Rád majd ott is én várok.
Vagy egyszínű, szép és új lesz az a világ?
Egységszíveket kalapáltok? Kicsi drágám!
Beteljesedik-e az a bizonyos eltűnés: az átok?
Nálatok majd csak az egyenlő testvériséget szabad!?
És a tolerancia nevében a türelmetleneket főbe lövitek?
Ez vár tirátok? Vagy folytatjátok a balraát-jobbraátot?
Ellenséget nemzünk – vagy barátot? Kétség diderget.
Raksz-e majd fészket szívedben Istennek?
Mi lesz majd a hited? Mi a bizonyos? Csak a talánok?
Kis utódocskám!  Látod! Lehet, hogy épp te, ez az egy kicsi sejtem
Veszejted majd el mostantól sorjázó gyermekeimet.
Féltem a jövőt e sejtemtől. Elmélázok – vagy éppen ő védi meg?
Mintha tűzbe néznék. Kezem forró, hátam jéghideg. Nem tudhatom.
Tán a jelent tudom? Testvéreinket jog s okosság labirintusában
Akarjuk mi is kipörölni, szabályok közé szorított igazi Fair Tusában
Legyőzni. Mentségünk van ám, hiszen sportszerű üstben főzzük meg őket!
De minek a mentség, álnok erőssel szövetkezve tegyük meg?
Hajdani kérdés harangja kong: nem jobb-e a győzelemnél a vereség?
Az legalább nem bűn – és csak az áldozat jut a mennybe. Nemde?
Vagy mégse? Hiszen ha a gyilkos megbánja… vagy a győztes erénnyé
Farigcsálhatja a gyalázatot, s bűnössé azt, aki meggyaláztatott. S a világ
Emlékezetében bemocskolódva él tovább – kívánná már a felejtést, de hiába.
Mindig fordul a kocka: megbüntetni s egyéni vagy csoportos
Vágyától, nyelvétől, vallásától megfosztva borotvanyelvvel szidni, ki kell majd
Röhögni nekünk is a szomszédot egyszer? Vagy átírt feliratú sírba vinni?
Nem gúnyoljuk-e azt is, aki ma is itt van velünk? Mérget iszunk és mérgezünk.
Nem osztunk tán pofátlanul mi is pofonokat? De. Sokat.
Meddig tart ez a harc? Van ellenszer?
Kutatunk-e vélt okokat? Álmodunk-e múltat, ős-indokokat, s remélünk-e,
Mint hiú apáink, anyáink – valami jobbat, valami szépet?
Mint én most. Kiféle lesz majd az a kis lény? Ki leszel, kiskomám:
Magyar, szerb, olasz, osztrák vagy román? Vagy hontalan
Nemzetfogyatékos? Addigra sírkeresztjeink is elenyésznek.
Talán azt se tudják, mit jelentenek ezek a szavak, melyekért most
Halni vagy ölni tudnánk: hevítenek és megfagyasztanak.
Pedig mennyi szép és mennyi érték! Mennyi igaz aggódás rothad humusszá!
Hol lesz már addigra ez a vágy, és ez a harag?
Volt egyszer, valaha, tán igaz se volt, őseink álomvilága
Vagy átka: bosnyák, sváb, hucul, ruszin és magyar – mese, mese, mátka.
Veszteség-e ha a történelemkönyvekben sem lesz rá sehol egy jel?
Sehol egy kérdőívbe tett rovátka. Kincseink végleg elásva. De talán
Épp így lehetsz szabad, pici sejtem! Hajszáltollam Ikarosz szárnyával
Az izzó Nap felé száll, ki teher nélkül röppen.
Mi vész el velünk, mi fogy el általunk, kik tőletek ma
Jövőt koldulunk? Jöjjön el hát a te világod, kicsi csöppem!
Vagy ti is álmodtok magatoknak dicső ősapákat: ki népeket tipor,
Gyaláz? Licitálva, még hősebb ősre vágyva teremtünk vigasz-takarókat.
Mi értelme lenne emlékezni miránk, akik jó kakukként
Utódainkban is csak önmagunkért – küzdünk, aggódunk… no lám csak!
Önzésem lüktet tetten ért vágyamban. Hisz semmit sem tudok rólad.
Lehet, hogy a jövőnek tőlünk csupán egy apró sejt kell? Nem tudja
Mit veszít általunk. A tavasz észrevétlenül átlép felettünk, s mi, ostobák,
Mint a diók fagyott burkai száradunk még a fán.
Lehullunk – fújja a szél mérgező rostjaink minél tovább! Ezer év után
A palackpostát kihalásszák, s rámerednek: régi nyelven íródott.
Számukra ez ismeretlen. Rejtjel? Üzenhettek volna szebben is talán.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf